"A házasság a legnagyobb boldogságot és a legtöbb fájdalmat hozó emberi kapcsolat, sajátos kombinációja az erőnek és a törékenységnek, ezért mindig, de különösen változó világunkban védelmet, erősítést és gondoskodást igényel." - mondja Horváth-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus.

Hosszú távon jól működő házasságot, illetve párkapcsolatot fenntartani nem könnyű feladat, napi szintű odafigyelést igényel még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy mindent tudunk a másikról. Amikor pedig elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy családdá váljunk, egy olyan új életciklusba lép a párkapcsolat, ahol el kell bírnunk az intimitás csökkenését, azt, hogy nehezebb lett egymást támogatni és megérteni, pedig most nagyobb szükség lenne rá, mint bármikor előtte. Ilyenkor képesnek kell lennünk arra is, hogy kialakítsunk egy új munkamegosztást, hiszen egy babával olyan új feladatok jelennek meg az életünkben, amivel addig nem kellett foglalkozni. Úgy kell egymást tovább szeretni, hogy nem csak egyszerűen egy szerelmes pár vagyunk, hanem anyává és apává is kell válnunk közben és valószínűleg több konfliktussal is meg kell küzdeni.

'Sosincs időnk egymásra, szinte nem is beszélgetünk.' 'Rengeteget dolgozik, alig van velünk.' 'Mindent egyedül csinálok a babával, takarítok, főzök.' 'Már soha nem mondja, hogy milyen jól nézek ki.' 'Szuper apuka, rengeteget segít, mindent együtt csinálunk, de valahogy úgy érzem nem érdekli én hogy vagyok.' 'Minden megváltozott, nagyon dühös vagyok rá, de nem tudom, hogy mondjam el neki.' Friss anyukaként biztosan voltak már ilyen gondolataid, de egy újdonsült apuka is tele lehet stresszel és kétségekkel a baba születését követően: 'Rengeteget dolgozom és még otthon sincs nyugtom.' 'Nem értem mit vár még tőlem??' 'Nem tudom mit tegyek, hogy jobban érezze magát, teljesen tanácstalan vagyok, minden megváltozott.' 'Folyamatosan kritizál, semmi nem jó neki, amit csinálok.' 'Ő olyan jó anyuka, én pedig megfogni sem tudom rendesen a babát...'

Hogyan tud egy párkapcsolat arra a pontra jutni, hogy, a baba érkezése után rövidebb vagy hosszabb idő elteltével, ilyen gondolatok kavarogjanak az anyuka és az apuka fejében? 

Miért akarod elsírni magad minden este, mikor hulla fáradtan körbenézel a lakásban és azt látod, hogy a mosogatógép nincs bepakolva, a megszáradt ruhákat össze kellene hajtogatni, dél óta nem ettél és a párod befeküdt a tévé elé filmet nézni? Mi fáj jobban, az, hogy nem segít rendet tenni, vagy inkább az, hogy nem kérdez meg, hogy csatlakozol-e hozzá? Az ő fejében vajon mi járhat ilyenkor, talán csak annyi, hogy ő is úgy gondolja, hogy elfáradt és elege van?

Mielőtt megpróbálunk választ adni ezekre a kérdésekre, érdemes átgondolni milyen is volt a párkapcsolatunk babánk születése előtt? Hogyan lettünk mi egy pár, mi volt ez az izgalmas folyamat, aminek az eredményeképpen mindketten úgy éreztük, hogy családdá szeretnénk válni?

Biztosan fel tudjátok idézni azt a kezdeti szakaszt a kapcsolatotokban, amikor szépen lassan eljutottatok oda, hogy a legbensőbb gondolataitokat, érzéseiteket megosztottátok párotokkal és milyen jó érzés volt, amikor ő is ugyanezt tette. Beindult egy olyan kölcsönös feltárulkozás, amit őszinte érdeklődés és odafigyelés követett, mely elvezetett a bizalom megjelenéséhez, egymás támogatásához és megértéséhez, vagyis kialakult az a 'kölcsönös függés', mely az igazán közeli kapcsolatokat jellemzi. Ennek a folyamatnak egy nagyon fontos eleme, hogy úgy érezzük, hogy párunk már nem egy különálló individuum, hanem a részünkké vált, kicsit olyan mintha egymás bőrébe bújtunk volna. A legbelsőbb világunkat fedjük fel párunk előtt és olyan tudást szerzünk meg egymásról, ami ahhoz vezet, hogy az ő gondolatait, érzéseit képesek vagyunk a sajátunkként kezelni. Ez az az időszak, amikor megjelenik és elmélyül az intimitás a két fél között.

"Az intimitás egy olyan pozitív érzelmi kötelék, mely magába foglalja a megértést, az elfogadást és a támogatást." Igen, talán kicsit jobban értjük már, de egy példával még érthetőbbé válhat mi is valójában ez a fogalom és miért annyira fontos. Képzeld el, hogy egész nap a síró babádat próbáltad megnyugtatni, ami nem sikerült és semmi másra sem volt időd, még enni sem. Már nincs energiád szépen megfogalmazni, hogy mi is történt veletek aznap, egyszerűen kikívánkozik belőled egy mondat: 'Egész nap csak sír, már mindent kipróbáltam, úgy érzem teljesen kimerültem, nem tudom, hogy fogok még egy ilyen napot kibírni.' Erre párod valamit reagál és itt van szerepe az intimitásnak. Ha ez jól működik, akkor elfogadja és megérti azt, amit érzel. Nem kezd el kioktatni, tanácsokat osztogatni vagy felelősségre vonni, hanem az érzéseidre koncentrál és ha ezt teszi, akkor neked is könnyebb lesz, erőt ad és megnyugtatóan veszed tudomásul, hogy gondoskodnak rólad. Ez az a bizonyos intimitás, az a nagyon fontos dolog, ami segít közelebb kerülni a másikhoz... és ami a legmegterhelőbb kisbabás-kisgyerekes időszakban gyakran eltűnhet.

Be kell látni, hogy a való életben rengeteg dolog generálhat feszültséget egy párkapcsolatban és nem tud minden úgy működni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva és sajnos konfliktusokkal tűzdelt időszakokat is át kell vészelni a pároknak. A gyerekek megjelenése a családban pontosan egy ilyen nyomás alá helyezi a párokat, hiszen nagyobb a felelősség, hogy eltartsuk a családot és teljesen újra kell definiálni a szerepeket, ki hogyan veszi ki a részét az új családi modell működtetéséből. Egy ilyen új helyzetben kevesebb energia jut egymásra és arra, hogy képesek legyünk a megfelelő érzelmi támogatást és megértést nyújtani a másiknak.

Daniel Stern, pszichiáter és csecsemőkutató, a párok életében megkülönbözteti a tradicionális és az egalitárius felfogást, mely nagyon szépen bemutatja, hogy az újdonsült anyuka és apuka, hogyan alakítja ki a feladatok megosztását a baba érkezését követően, illetve, hogy mi vezethet az egyes esetekben konfliktusokhoz. A tradicionális felfogás szerint az apa teljes mértékben átruházza az anyára a baba körüli teendőket, míg ő abban látja szerepét, hogy biztosít minden feltételt, anyagit, érzelmit a párjának ahhoz, hogy ő gondozni tudja a babát. Az apa kifelé, a világ felé fordul, hogy biztosítsa, amit vállalt, az anya pedig befelé, a családja és babája felé fordul. Ez a hagyományos felfogás akkor tud jól működni, ha az anya és az apa egyaránt elégedettek ezzel a felosztással, vagyis mindkét fél számára kielégítő az, amivel a másik fél hozzájárul a kapcsolathoz és később a gyerek gondozásához. Ennek a berendezkedésnek egy nagy előnye, hogy a gyerek tisztán látja mit csinál anya és mit apa, és ez a két teljesen különböző hozzájárulás a család működéséhez egy sokkal tágabb rálátást nyújt a világra a gyerek számára. Abban az esetben, ha viszont az apa nem érti miért nem dolgozik az anya is és az anyuka pedig nehezen viseli, hogy párja nem segít a baba körül, valószínűleg nem derült ki, hogy a kapcsolatban csak az egyik fél működik a tradicionális felfogás szerint. Egyre több pár az egalitárius felfogás szerint éli az életét, ahol teljes mértékben osztoznak a baba gondozásának feladatában. A feladatokat sokszor nehéz megfelelően kettéosztani és beindulhat egyfajta 'versengés' a felek között. Az apáknak ez a munkamegosztás okozhat szerepkonfliktust is, mivel az anyai feladatok ellátása miatt szinte az anyai szerepét kell összeegyeztetni a férj szerepével, ami nem könnyű feladat. Amikor azonban jól működik ez a felállás, akkor a két fél közötti szolidaritás sok mindenen átsegíti őket. A két felfogás tanulsága, hogy érdemes tisztában lenni azzal, hogy ki hogyan gondolkodik a feladatok megosztásáról egy párkapcsolatban, mert talán segít megérteni a másik fél viselkedését adott helyzetekben.

A saját bőrünkön érezhetjük, hogy csak a feladatok újraosztása milyen komplex folyamat és mennyi energiát emészt fel, így az intimitás legtöbb esetben háttérbe szorul a babázós időszakban. Van azonban a párkapcsolatoknak egy másik nagyon fontos jellemzője, az elköteleződés, amely a hosszú távú kapcsolat fenntartására irányuló elszántság. Egy idő után ez az elköteleződés tudja egyben tartani a kapcsolatot, abban segít, hogy amíg nem találjuk meg újra az intimitást, addig tudjunk miből erőt meríteni. Az is fontos, hogy próbáljunk meg nem belekerülni egy negatív spirálba azáltal, hogy kritizálunk, védekezünk, kifogásokat keresünk, mert ezek csak tovább akadályozzák az intimitás megjelenését. Helyette inkább tanuljunk meg átbeszélni dolgokat, bocsánatot kérni és meg kell tanulni megbocsátani is. Ha erre picit odafigyelünk talán okozhatunk magunknak és párunknak egy pozitív pillanatot és eggyel kevesebb konfliktust, nem utolsó sorban pedig talán át tudunk adni egy olyan mintát gyermekünknek, ahol ő már majd hamarabb megtalálja az elveszett intimitást.

Felhasznált irodalom: Smith, E. R., Mackie, D. M. & Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. Budapest, Eötvös Kiadó.

Stern D. (1998). Anya születik. Budapest: Animula Kiadó