Amikor nem csak félünk attól, hogy kimaradunk valamiből, hanem tényleg ki is maradunk…

Ez a félelem egy ősi ösztönből ered. Régen a közösséghez tartozás az életben maradás záloga volt, és ez a mai napig az ember alapvető szükségletei közé tartozik, vágyjuk a ‘valahova tartozás érzését’, amit jellemzően a másokkal megélt közös élmények adhatnak meg számunkra. A FoMO az ilyen közös élményekből való kimaradástól való félelem, vagy súlyosabb esetben gyakori vagy állandósuló szorongás.

Friss szülőként ez a mozaikszó tulajdonképpen a „Fact of Missing Out”- ot is jelenthetné, azaz annak a tényét, hogy valóban kimaradunk valamiből, ugyanis ekkor ez nem csak egy érzés, hanem ténylegesen meg is történik.

A friss anyukák, apukák, vagy akár már a kismamák is, hasukban a babájukkal egy időre „kivonják magukat a forgalomból”. Kismamaként nem biztos, hogy becsatlakozol a legvadabb bulikba, vagy elmész a barátaiddal lazer tagezni, paintballozni, hegyet mászni, de akár egy nyugisabb, ám picit hosszabb kirándulás is megterhelő lehet, és az aerobik órákon sem tudsz már tovább ugrálni a barátnőiddel együtt. Mikor pedig megszületik a baba, ez a széria folytatódik, azt érzed, sehova sem tudsz elmenni, vagy ha néha-néha sikerül, hamarabb el kell jönnöd, így nem tudsz ugyanúgy jelen lenni, és benne lenni a történésekben, mint korábban. (Nem véletlen, hogy a pandémiában több friss szülőtől is lehetett hallani, hogy milyen jókor jött a baba, mert így legalább semmiről sem maradnak le.)

Történik ez annak ellenére, hogy sok leendő szülő azzal az elhatározással készül a gyerekvállalásra, hogy az ő életüket ugyan nem fogja felforgatni egy gyerek, és azt tervezik, hogy ugyanolyan aktív társasági életet fognak majd élni, „ugyanolyan normálisak maradnak”. Ők ugyan nem fognak fürdetésre hazarohanni a találkozókról, az ő otthonukban ugyan nem lesznek látogatási szabályok, ugyanúgy bármikor felugorhatnak a barátok, mint korábban, ők ugyan nem fogják a baba nyűgös napjára hivatkozva rendszeresen visszamondani a programokat, viszik majd magukkal mindig mindenhova, a gyerekek úgyis könnyen alkalmazkodnak, és majd felveszik az ő életritmusukat, hiszen minden csak nevelés és hozzáállás kérdése. Aztán legtöbbször valahogy mégsem így történik. 

A mostani friss szülők helyzetét pedig – a FoMO szempontjából – tovább nehezíti az a tény, hogy legtöbbjük a 70-es évek legvége és a 90-es évek második fele között született Y generáció képviselője, akiket pedig az első „élményhajszoló” generációnak is szoktak nevezni. Tagjaik már előnyben részesítik az élményeket, a materiális javakkal szemben, vagyis kevésbé „cuccokra” költenek, mint utazásokra, fesztiválokra vagy más élményekre, kalandokra. 

Mit lehet tenni a FoMO ellen? Mindenki, aki szembesül ezzel az érzéssel, így az az Y generációs friss szülő is, aki még ráadásul Y generációsként az első digitális – vagyis számítógépekkel együtt felnövő, az internetet az élete szerves részeként kezelő – nemzedék tagja is, ugyanazt teszi: rendszeresen ellenőrzi Facebookon, Instán és a többi social media felületen, hogy mi történik a többiekkel, mi történik a világban. Ezzel azt az érzést keresve, hogy uptodate legyen, és ne maradjon le semmiről.

Ez azonban illúzió, egy kétarcú megoldás, ugyanis azzal, hogy látjuk, mi történik körülöttünk, egyszerre érezzük, hogy nem maradtunk ki semmiből, de valójában mégis, hiszen épphogy azt is látjuk, mi az, amiről valójában, ténylegesen lemaradtunk, hiszen nem vettünk részt benne. Ilyenkor figyelmünk fókuszát kívülre irányítjuk, így saját környezetünk vagy saját magunk belső történései helyett külső eseményeket helyezünk a középpontba. Ha pedig kifelé figyelünk, éppen a legfontosabbról maradunk le, a saját élményeink teljesebb megéléséről, így végső soron, - ha ezt rendszeresen műveljük –, lemaradunk a saját életünkről.

Ha nem arra koncentrálunk, hogy én most éppen hol máshol lehetnék még, hogy másokkal most éppen mi lehet, a világban most éppen mi történhet, hanem igyekszünk a saját jelenünkre, adott esetben a saját gyerekünkre koncentrálni, és elveszni a vele töltött időben, abban, hogy vele vagyunk, vele játszunk, őt figyeljük, sokkal elviselhetőbbé fog válni a FoMO is. Ritkábban fog eszünkbe jutni a Facebook és az Insta pörgetése is, aminek – nem mellesleg – a gyerek is nagyon örülni fog, mert a folyamatos osztott figyelem helyett, ami mindkettőtöket frusztrálttá tehet, azt fogja érezni, hogy teljes mértékben rákoncentrálsz, és – a mostanában egyre népszerűbb nézet szerint –, ez az, amitől a gyerekek szeretve érzik magukat. Ha ez valamennyire sikerül, azzal megtanulhatod értékelni azt, hogy lemaradsz és kimaradsz. Ez pedig nem más, mint a FoMO ellentéte, a JoMO, a Joy of Missing Out, azaz a lemaradás örömének megélése.

Ezt persze leírni sokkal könnyebb, mint ténylegesen véghez is vinni, különösen, amikor azt érzed Y generációs friss szülőként, hogy a napjaid jórészt ugyanolyanok, és nagyjából annyiból állnak, hogy pelusozás, etetés, altatás, gügyögés, gyerekhajkurászás és magad elé bambulás. Így a gyerekkel töltött időben meglelt élmények mellé jól tud jönni mindenkinek, ha rendszeresen, vagy legalább alkalmanként – amennyit a helyzetéből ki tud hozni –, talál magának olyan élményforrásokat, amik feltöltik, és amiket ténylegesen meg- és átél, és nem csak kívülről szemlél. 

Felhasznált irodalom: 

Aldort, N. (2006). Raising Our Children, Raising Ourselves. Book Publishers Network.

Sabatini, F., & Sarracino, F. (2016). Keeping up with the e-Joneses: Do online social networks raise social comparisons?