Egyre erősödnek napjainkban azok kritikai hangok, miszerint kezd divatba jönni - a korábbi idillien lefestett, „életem legszebb időszaka” anyaság hangoztatása helyett – a „szenvedek, és (hangosan) vállalom, hogy szenvedek” anyaság hangoztatása. Mintha már az lenne újabban „ciki”- mondják -, ha egy anyuka teljesen átadja magát az anyaságnak, élvezi a gyerekével együttöltött napi 24 órát, és emellett nincs is igénye másra. Ők az „ősanyák” – mondják a „vállalom, hogy szenvedek” anyák, kicsit ironikus hangsúllyal.

Korábban, anyáink generációjában jellemző volt, hogy látszólag nem sokat problémáztak sem a várandósság időszakán, sem a szülésen, sem a kisbabás első – vagy akár későbbi – éveken. Esetleg előfordulhatott, hogy a szemfülesebbek elcsíptek egy-egy elejtett félmondatot az idősebb generáció anyukáitól, amiből arra következtethettek, hogy talán mégsem volt minden olyan mesébe illő, de a panaszkodásig sosem fajult el a dolog. De vajon miért van ez?

Ami biztos, hogy pozitív fejlemény, hogy már merünk beszélni az anyaság árnyoldaláról is, a nehézségekről is, egyre gyakrabban felismerjük, meg merjük fogalmazni, és ki is merjük mondani érzéseinket. Azokat az érzéseinket, amiket pár évvel ezelőttig (anyukáink idejében még egyértelműen) nem illett kimondani, hiszen nem „nyavajoghattunk”, amikor éppen életünk legszebb időszakát éltük át. Ennek az illendőségnek a következménye pedig – ami sajnos nagyon sok nehézséget okoz a mai napig sok anyukáknak –, hogy azt várjuk az anyaságtól, hogy onnantól, hogy megpillantjuk kisbabánkat, a világ egy csodálatosan kerek hellyé válik, eláraszt minket az anyai szeretet, innentől az anyai ösztön vezeti minden mozdulatunkat, és kisbabánkkal egy csodálatos szimbiózisban lebegünk majd tovább a mindennapokban, és dudorászva cseréljük ki a virágillatú baba pelusokat. Nyilván most túloztam, de a mai napig sok lány, nő fejében él hasonló idilli kép az anyaságról. Aztán sajnos elkerülhetetlen, hogy szembesüljünk azzal, hogy lehetetlen, hogy minden ilyen tökéletes legyen, és bizony a baba kaki nem virágillatú, és az bizony elnyomja a híresen cuki babaillatot. Az ezekre való ráébredéskor pedig megjelennek a „mit csinálok rosszul?”, „mi a baj velem?”, „miért nem vagyok olyan boldog, mint a többi anyuka?” és ehhez hasonló gondolatok. Ezeknek a gondolatoknak egyelőre általában meg kell születniük ahhoz, hogy szembejöjjenek olyan helyek, emberek vagy oldalak a neten, ahol bizonyságot találhatunk, hogy nem velünk van a baj, és más is érez hasonlóan hozzánk. Így a „vállalom, hogy szenvedek” anyák sokat tudnak segíteni anyatársaikon őszinteségükkel, és talán pár év múlva már még korábban, a gondolatok megszületését megelőzően eljutnak ezek a hangok az anyukákhoz vagy leendő anyukákhoz, hogy ne legyenek irreális elvárásaik. (Persze itt nehéz kérdés, hogy mennyire rettennek el majd az anyaságtól, de azt gondolom, hogy azért ezt a „nehézséget” az ember fajfenntartó ösztöne képes lesz megugrani.)

Azonban a kérdés továbbra is az, hogy vajon az anyaság megélése változott-e meg, vagy valójában „csak” annyi a különbség, hogy ma már őszintébbek vagyunk magunkkal és egymással.

Ami biztos, hogy a női egyenjogúság kibontakozásával, a nők szerepe, önképe, igénye sokat változott. Egyre természetesebb, hogy nem szeretnénk megszakítani teljesen vagy hosszabb időre az eddig gondosan építgetett karrierüket, vagy éppen a babával otthon töltött időszakot látjuk a karrierváltás vagy valamilyen más önmegvalósítás kezdetére alkalmas időszaknak. Ez azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy túlvállaljuk magunkat, és ha minden szabad percben – amiből valljuk be, egy gyerek mellett nem sok adatik –, mindig valamilyen tennivaló akad (még a szokásos háztartással kapcsolatos teendőkön túl), elképzelhető, hogy feszültebbekké, ingerültebbekké, türelmetlenebbé és meg kevésbé kipihentté válunk, ami nemigen segít azon, hogy ezt az időszakot olyan idilli időszaknak éljük meg.

Így, mint minden másban, itt is fontos a határaink és saját szükségleteink felismerése, hogy addig vállaljunk, ameddig tölteni tud minket az adott tevékenység, nem pedig leszívni az egyébként sem túl sok energiánkat.

A női szerep változásán túl pedig a világunk is nagyot változott. Felgyorsult, és állandó ingerkeresésben élünk, folyamatosan igényeljük, hogy történjen valami. Erről sokat lehet hallani, mi is írtunk erről egy korábbi cikkünkben, de bőven elég arra gondolnunk, hogy meddig bírunk megfeledkezni a telefonunkról, és mennyi időt bírunk ki, amíg újra értenyúlunk, hogy „csak” gyorsan végigpörgessük az instát. A kisbabák világa azonban nem ilyen. A kisbabák világa lassú, percekig tanulmányozzák az ujjaikat, vagy később hosszú időkre belevesznek a kavicsok vagy a bogárkák megfigyelésébe a parkban. És ha ez még nem lenne elég, van, aki intenzívebben, van, aki kevesebbel is beérve, de igényli a jelenlétünket, hogy lelassuljunk velük, hogy nekünk is megmutassák azt a bogárkát, mert a kisbabák, kisgyerekek a velünk töltött zavartalan, és minőségi időből, a teljesen rájuk koncentrálásból érzékelik a szeretetünket. Ez pedig akár 5 percig  is nehezünkre eshet, ha más ezer dolog van a fejünkben, és amint azt vesszük észre, hogy a gyerek belemerült valamibe, már kapunk is az ezerből az egyik dolog után, majd bosszankodunk, mikor a jön, és mindenáron szeretné megmutatni nekünk az új barátját, a kis fekete bogarat. Közben persze ott van az is, hogy lehet, hogy például a telefonunk az egyetlen kapcsolódási pontunk a „külvilággal”, vagy csak egyszerűen szükségünk van pár percre, hogy valamilyen más behatás is érjen minket a baba kacaj vagy baba sírás mellett, és már ezzel valamelyest töltődni tudunk.

Azzal szeretném azonban lezárni a cikket – amivel, már nem először zárunk cikket, de nem bírjuk eleget hangsúlyozni -, hogy soha ne tévesszük szem elől, hogy mindannyian annyira, de annyira mások vagyunk. Mindannyiunknak mások az igényei, mások a határai. Másban találunk örömet, más okoz bánatot. Van, akinek könnyen megy a saját érzéseinek felismerése, kimondása, van, akinek nem.  Más jelenti azt a pontot, ahol panaszkodni kezdünk. Vagy egyáltalán más jelenti magát a panaszt, mert egyikünk őszinteségnek, másikunk panaszkodásnak hívja.

Ha pedig valamiért nem megy nem bosszankodni a más típusú anyákon, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miért zavarnak minket ennyire? Elbizonytalanítanak bennünket, hogy vajon, mi jól csináljuk-e? Vagy esetleg bennünk is van belőlük egy pici, csak igyekszünk ezt nem észrevenni, és beismerni magunknak, esetleg szándékosan elnyomjuk? Vagy mi is szeretnénk picit (vagy nagyon) olyanok lenni?