Mindenki tud gyereket nevelni, kivéve azt, akinek van! – jön szembe időről időre ez a vicces mém. De milyen igaz is! Ez igaz egyrészt az idősebbekre is, akik mintha már elfelejtették volna korábbi bizonytalanságaikat, másrészt igaz a gyermeket nem, vagy csak később vállalni tervezőkre is. Sokszor lehet hallani, hogy mielőtt megszületett, elhatároztam, hogy az én életemet bizony nem fogja megváltoztatni egy gyerek, azt is elhatároztam, hogy én nem fogok a gyerek után rohangálni kajafalatokkal vagy egy nadrággal a kezemben, és azt is elhatároztam – és ezt mindennél jobban elhatároztam –, hogy az én gyerekem be nem teszi a lábát az ágyunkba, de még a hálószobánkba sem. Aztán valahogy mégis megtörténik, és mindennél természetesebb lesz, hogy este, mikor melléfekszel az ágyba, hallgatod, hogy milyen édesen szuszug, és szimatolod, hogy milyen jó az illata, vagy diadalittasan konstatálod, hogy – bár lefutottál egy fél maratont, hogy a nyomában legyél, de legalább –, a gyerek nem fekszik le korgó gyomorral vagy végül csak sikerült ráadnod azt a nadrágot.

Annak érdekében, hogy megnyugodjatok, és lássátok, mennyire relatív a „jó” és a „rossz” fogalma a gyereknevelésben, mennyire lehet ugyanazt a dolgot teljesen máshogyan látni és csinálni, bemutatunk Nektek két különböző gyereknevelési stratégiát, két szélsőségesen különböző kultúrából, a háttérben megbúvó elvekkel, motivációkkal.

Az egyik az amerikai kultúra, ami egy individualista kultúra, tehát középpontjában a személy(iség), az individuum áll, és így gyereknevelési stratégiájában a gyermek mielőbbi „egyedül is boldogulását” vagy „saját lábon állását” ösztönzi. A másik, a kelet-ázsiai, kínai vagy japán kollektivista kultúra, ahol a hangsúly a közösségeken, egymás segítésén, a közös érdemek elérésén van, és ahol az egyes személyekre is a közösség részeiként tekintenek, így a személy(iség) háttérbe szorul.

A cikk végén pedig megpróbáljuk megtalálni kis hazánk helyét a palettán.

Amerikában már a csecsemők, kisgyerekek fejlődési szakaszait is az autonóm, egyedül véghezvitt cselekvéseikhez kötik, így aszerint szakaszolnak, hogy mikor fordult először egyedül hasról hátra vagy hátról hasra, mikor ült fel, majd állt fel először egyedül, kezdett el járni egyedül, majd enni, beszélni, és így tovább. Ezek mind azt jelzik, hogy a gyerek egyre önállóbb, és ennek az amerikai szülők nagyon örülnek. A csecsemőt és a kisgyereket leginkább arra ösztönzik, hogy foglalja el magát egyedül is, ennek érdekében számtalan tárggyal veszik körül, hogy tudjon egyedül játszani. A babák optimális esetben kezdetektől fogva egyedül alszanak, külön ágyban, de leginkább külön szobában is. Ha pedig valami rossz a babának vagy a gyereknek, sírnia kell hangosan, és akkor a szülők vagy később a gondozók ott teremnek, és figyelnek rá. Mikor nagyobbak lesznek, arra tanítják őket, hogy ha társaikkal összetűzésbe keverednek, „álljanak ki magukért”, sőt néha arra is, hogy üssenek vissza. 

Ezzel szemben a legtöbb kelet-ázsiai országban a gyereknevelés célja, épphogy nem az önállóság, hanem hogy az alapból leginkább önmagával, és saját igényeinek kielégítésével foglalkozó csecsemőt mielőbb társas lénnyé formálja. A gyerek otthon, és később az óvodában sem egyedül játszik, hanem mindig valakivel, tudatosan kevesebb játékot is helyeznek el a gyerek körül, és az óvodákban gyakran megünneplik a csoportteljesítményeket.

Japánban például sokáig hordozzák is a gyerekeket, így több a testi kontaktus, gyakran együtt is fürdenek a gyerekek a szüleikkel. Mindennapi és természetes, hogy 5-6 éves korig a gyerekek együttalszanak a szüleikkel, vagy ha éppen a szülők nem is alszanak, akkor sem hagyják egyedül a gyereket, akkor is ott vannak mellette. Gyakori az is, hogy nem csak szüleikkel, hanem más rokonokkal is együttalszanak, tekintettel arra, hogy financiális okokból Kelet-Ázsiában jellemzően több generáció él együtt, és nem ritka, hogy az egész lakás egy nagy közös helyiségből áll, aminek funkciója mindig aktuálisan változik. (Az európai olvasó fejében, itt most azonnal megszólal a vészharang, hogy így vajon mi történik a felnőttek szexuális életével. Mindenki megnyugodhat, mert nem csökken sem a kínai, sem a japán népesség, és folyamatosan születnek a gyerekek. Így minden bizonnyal valahogyan megoldják, például Japánban igen elterjedtek a „love hotelek”, ahol a párok kettesben lehetnek, de feltételezhetjük, hogy ők is ugyanolyan találékonyak tudnak lenni, mint minden pár az első gyerekük születése után, mikor találnak pár lopott percet valahol a nap folyamán, függetlenül attól, hogy az ágyukban alszik-e a gyerek, vagy sem.)

Amikor a gyerekek már nagyobbak lesznek, az amerikai iskolákban az egyéni képességekre, az egyéni fejlesztésre helyezik a hangsúlyt, figyelnek a gyerekek eltérő tempójára és tanulási stílusára, és igyekeznek megtalálni az erősségeiket, azt, hogy az adott gyerek miben különleges vagy tehetséges, és ezt erősítik is bennük. Ezzel összefüggésben, arra nevelik a gyerekeket, hogy legyenek hűek önmagukhoz, olyan értelemben, hogy legyenek kitartóak, álljanak ki a saját, egyéni elképzeléseik mellett, ezzel is erősítve az állandó és szilárd személyiségüket. Ha pedig ez nem így történik, és esetleg valami vagy valaki hatására megváltoztatják a véleményüket, ezt mások gyávaságnak gondolhatják, amiért nem merték felvállalni a saját véleményüket. Ugyanezt a szituációt Kelet-Ázsiában úgy ítélnék meg, hogy a gyerek vagy akár a felnőtt, helyesen felismerte a szituációt, és azzal, hogy nem adott hangot semmilyen formában egyet nem értésének, ezzel tisztelettudóan viselkedett. Ők ellenkező esetben kulturálatlannak és énközpontúnak gondolják a másikat. Kelet-Ázsiában a diákokban annyira erősítik, hogy a csoport lojális, megbízható tagjainak kell lenniük, hogy például gyakran az iskolákban a gyerekek szolgálják fel az ebédet, és ők is takarítanak. Japánban ennek megfelelően a jó diák ismérve – és erre is nevelik őket –, hogy legyen kedves, segítőkész, és fontosnak tartják az őszinte önkritikát. (A bocsánat kérésnek is óriási szerepe van náluk, bár ők még akkor is bocsánatot kérnek, ha valami teljesen tőlük független dolog miatt szenved a másik, aminek ők szemtanúi.) Egy tipikus japán iskolai feladat például, hogy a diákok becsüljék meg, hogy mennyit dolgozhatnak anyukáik, és gondolkodjanak el azon, hogy mivel tudnák megkönnyíteni édesanyjuk munkáját.

Még egy utolsó témát érintenénk, és ez a szülői kontroll kérdése. Ennek egyik oldala, hogy mennyire hagyják szabadon dönteni, illetve választani a gyereket, míg a másik oldala, hogy miként fegyelmezik őket. Miután Amerikában az önállóságra és egyediségre nevelik a gyerekeket, ebből egyenesen következik, hogy sokszor helyezik a gyerekeket döntéshelyzetbe. Egészen apróságoktól kezdve, mint például, hogy milyen fagyit szeretnének enni, azon keresztül, hogy milyen ruhát vagy hajat szeretnének viselni, egészen addig, hogy előbb vacsiznak-e vagy inkább előbb megfürdenek, vagy akár, akarnak-e egyáltalán fürdeni. A szülők pedig később ezeket az egyéni választásokat büszkén el is mesélik a családnak, barátoknak, mintegy gyermekük egyedi és önálló véleményének, és egyéniségének tanújeleit. A japán anyukák ezzel homlokegyenest ellentétesen működnek, ami a szorosabb és hosszabb ideig tartó függőségből is következik. Igyekeznek kitalálni, hogy mi a legjobb a gyerekeiknek, levenni a vállukról a döntés felelősségét, és igyekeznek helyettük elrendezni a dolgokat. A fegyelmezés tekintetében is jellemző, hogy míg Amerikában a kisebb kontroll miatt az engedékenyebb nevelési és fegyelmezési stílus a tipikus, addig Kelet-Ázsiában nem ritka a szidás, sőt a megszégyenítés sem. Míg a tipikus japán anyukák úgy szidják le gyerekeiket, hogy „nem szeretem az olyan gyerekeket, mint Te” vagy „az emberek ki fognak nevetni”, a kínai szülők azt is hangoztatják, hogy azért szükséges megszégyeníteni a gyerekeiket, mert ezzel megakadályozzák, hogy olyan dolgokat kövessenek el, amik miatt elveszítik a másokhoz fűződő, fontos kapcsolataikat.

(Természetesen erre a leírásra ne általánosításként tekintsetek, ezek tendenciák, jellemző irányok, és ezekben az országokban is minden szülő máshogyan neveli a gyermekét, ezek csak a tipikus - de nem mindenkire pontosan így ráhúzható - leegyszerűsítve összefoglalt megfigyelések.)

No és akkor lássuk, hogy melyik nevelési stílus készíti fel jobban a gyerekeket az itthoni viszonyokra, és a magyar társadalomban való érvényesülésre (arra készülve, hogy a gyerek itthon marad), azaz vajon a magyar kultúra melyik kultúrához áll közelebb? Ennek alapos megválaszolására egy újabb ugyanilyen hosszúságú cikket írhatnék, ezért most inkább leegyszerűsíteném annyira, hogy a magyar kultúrában találhatóak mind individualista, mind kollektivista tendenciák, és így egy speciálisan vegyes kultúráról beszélhetünk.

Így ne legyünk túl szigorúak sem saját magunkhoz, sem pedig másokhoz. Azon kívül, hogy kizárólagosan "helyes" vagy "helytelen" gyereknevelési módszer nem létezik, sohasem láthatjuk annyira a teljes képet, hogy azt gondoljuk, mi sokkal jobban tudjuk, hogy annak a másik családnak hogyan kellene működnie, hogyan kellene csinálnia. Így a mások nevelési elveivel kapcsolatban csak egyféle "helyes" hozzáállás létezik, ami nem más, mint az ítélkezésmentes és nagy betűs ELFOGADÁS. 

Felhasznált irodalom:

Falkné Bánó Klára. (2015). Miért olyan ellentmondásosak a magyar kulturális sajátosságok felméréseinek eredményei különböző kutatásokban? Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, 10(1), 76-88.

Fiske, A.P., Kitayama, S., Markus, H., R., Nisbett, R.E. (2003) A szociálpszichológia mátrixa.