A várandósság kilenc hónapja alatt olyan szépen elképzelted mit, hogyan fogsz csinálni kisbabáddal, ringatod majd, énekelsz neki, megeteted, megcsinálod a házimunkát, amíg ő alszik és pihensz egy kicsit. Kismamaként hasonló magabiztossággal adtad át magad azoknak a gondolatoknak is, hogyan fogsz teljes nyugalomban, átszellemülten baba holmikat vásárolni. Aztán valahogy semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezted.

A várandósság kilenc hónapja alatt olyan szépen elképzelted mit, hogyan fogsz csinálni kisbabáddal, ringatod majd, énekelsz neki, megeteted, megcsinálod a házimunkát, amíg ő alszik és pihensz egy kicsit. Tudtad, hogy mindennek a kulcsa az lesz, hogy majd lesz egy napirendetek, ami biztonságot ad a babának és a Te életedet is tervezhetővé teszi. Ez valóban hasznos tud lenni, egészséges keretek között, rugalmasan kezelve, hiszen kevésbé érzed magad elveszettnek, és megkapod azt a jó érzést, hogy ura vagy a helyzetnek.

Kismamaként hasonló magabiztossággal adtad át magad azoknak a gondolatoknak is, hogyan fogsz teljes nyugalomban, átszellemülten baba holmikat vásárolni. Láttad magad előtt, ahogy a napsütésben vagy a hóesésben könnyedén lépegetsz, semmi nem zökkent ki abból a csodából, amit éppen megélsz, és azt érezted, ez innentől mindig így marad.

Jönnek a reggeli rosszullétek, amik igazából egész nap tartanak, már nincs olyan étel, amit meg tudnál enni. Esetleg gyenge vagy, folyamatosan fáradt, rendszeresen görcsöl a hasad és még bűntudatod is van, mert alig várod, hogy vége legyen ennek a gyötrelmes kilenc hónapnak. Pedig annyira vártad, hogy végre a szíved alatt hordhasd őt, mégsem tudod élvezni, és inkább beletörődsz. Elfogadod, hogy neked ilyen a kismama lét. 

Később, már anyaként, tapasztalhatod azt, hogy kisbabád keveset alszik, sokat sír, talán fáj a hasa. Történik egy váratlan esemény, olyasmi, amire nem készültél fel, valami, amit nem tudsz kontrollálni, és az eltervezett napirend csak egy megvalósíthatatlan terv, egy álom marad. Bármit is teszel a helyzet nem javul, és miután mindent bevetettél, feladod, és elfogadod, hogy Te semmit nem tudsz tenni azért, hogy a helyzet jobb legyen. A hasfájós babádnak már minden létező csodacseppet megvettél, teljesen feleslegesen, mert nem használ, picit sem. Az altatással kapcsolatban is kipróbáltál minden létező módszert, kinn altatod, benn altatod, tologatod, ringatod, hordozod, énekelsz, susogsz, fehér zajt kapcsolsz, de csak nem alszik. Elkeseredsz, belefáradsz és elfogadod, hogy nincs megoldás, napirend pedig teljesen lehetetlen.

Nem azért nem próbálkozol, mert éppen nincs kedved, hanem egyszerűen elfáradtál attól, hogy már olyan sokat tettél mindhiába. 

Mégis azt javaslom, hogy ne hagyd, hogy a sikertelenség megbénítson! A módszerek nem változnak ugyan, de a babád változik, mint ahogyan Te is, így meglehet, hogy ami nem működik egyik nap, az a másik nap vagy két hét múlva már működni fog. Nem arról van szó, hogy hajszold a dolgokat, csak arról, hogy ne add fel a reményt, hogy javulhat a helyzet, mert lehet, hogy már rég tudnál változtatni, csak elhiszed, hogy nem vagy rá képes, nincs rá hatásod.

Martin P. Seligman a pozitív pszichológia jeles alakja ezt a jelenséget nevezi úgy, hogy tanult tehetetlenség. A pozitív pszichológia egy olyan iránya a pszichológiának, ahol alapvetően nem a mentális betegségeken vagy bizonyos elakadásokon van a hangsúly, hanem inkább a pozitív érzelmekre, a személyes erősségekre koncentrál. Azokat a boldog és boldogtalan pillanatokat vizsgálja, melyek életünk minőségét adják. Seligman kísérletekkel is alátámasztotta a tanult tehetetlenség elméletét, és azt mondta, hogy abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy egy helyzetet nem tudunk kontrollálni, akkor előbb-utóbb több sikertelen kísérlet után feladjuk, és már akkor sem teszünk semmit, ha lenne rá lehetőségünk. Ez történik az akváriumban lévő halakkal is, akik hosszú ideig az akvárium egyik felében úszkálnak, mert leválasztják ezt a részt egy üvegfallal. Miután az üvegfalat kiemelik az akváriumból, és a halaknak lenne lehetőségük úszkálni a teljes térben, meglepetten tapasztaljuk, hogy továbbra is maradnak azon a térfélen, ahol eddig. Miért is úsznának tovább? Úgysem jutnak el az akvárium végéig, ráadásul még koppannak is egy nagyot…

Ne legyünk olyanok, mint ezek a halak, hanem próbáljunk meg olykor-olykor elúszni az akvárium széléig, mert lehet, hogy egyszer mégiscsak sikerül.

Felhasznált irodalom:

Seligman, M. E. (1972). Learned helplessness. Annual review of medicine, 23(1), 407-412.

Seligman, M. E. (2002). Az autentikus életöröm. Budapest: Profil Training.